Szokásos módon, de sokkal kevesebben készültünk a bázison erre a mérkőzésre. A létszám hiányossága aztán a szektorban is komolyan láthatóvá vált, pedig úgy tűnt, hogy nagyjából mindenki megérkezett, aki számít. A nagy „ARMADA” drapit ettől a meccstől kezdődően pár méterrel odébb raktuk, helyet biztosítva a feltörekvő fiatalok számára. Reméljük nem csak vásznuk lesz előbb utóbb méretes, hanem hosszú éveken át létszámukkal és tetteikkel is fel tudják majd magukra hívni a figyelmet.

A mérkőzés tétje nagy volt, leszakadás vagy felzárkózás az élmezőnyhöz. Jól kezdődött a meccs és mindjárt az első negyed órában meg is szereztük a vezetést, amit tíz perc múlva egalizálni tudtak vendégeink. A meccs ezután kicsit leült, ami a második félidő elejére sem sokat változott. Aztán a félidő derekára két jogos tizenegyesnek is örülhettünk, így kialakítva a 3 – 1 –es, reményeink szerinti végeredményt. Ekkor viszont szétesett minden. Két perc alatt két gólt kaptunk a mindent egy lapra feltevő ellenfeleinktől, és nemhogy a győzelemnek, hanem inkább a szegényes döntetlennek örülhettünk. Egy pont, ami semmit sem ért helyzetünkben, ráadásul a játék képe minden volt, csak épp játék nem. Többeknél elszakadt a cérna és a levonuló játékosaink mindent kaptak, csak baráti üdvözlést nem! A székházhoz is elmentünk páran némi kérdőre vonás okán, de sokkal okosabbak ott sem lettünk. Ami viszont kiderült azt a következőkben lehetne összefoglalni:

• A játékosok pontosan, rendszeres kapják a fizetésüket

• A szerb különítményünk nem futott el, megpróbáltak (az eseményeknek megfelelően láthatóan szégyenkezve) reálisan értékelni, amiből nekünk leginkább az összetartás és összeszokottság hiánya jött le magyarázatként (több mint 20 meccs után…),

• Hazai kedvenceink viszont csak egy-két váll mögötti kaffantással jutalmazták érdeklődésünket, amúgy a hangulatukon láthatólag nem épp a bánat ült…

• Fekete játékosaink inkább ijedtnek tűntek, pedig ezen az estén be kell, hogy valljuk, ők voltak a legpozitívabb pontok ebben a csapatban – tudtukra is adtuk…

Néhány gondolat még… Nem tisztünk bírálni a taktikát, de nem először fordul elő, hogy nem értjük az alapfelállást. Tóth Norbi a baloldalon nincs igazán a helyén, ő középen tud okosan irányítani, pláne ha a Koplárovics Béla a bal futó párja. Középen viszont, így ki kellene hagyni néhány embert, vagy ha a Norbi formán kívül van, akkor játszatni őket. A ligakupa meccseken látható fiatalok közül többet kellene foglalkoztatni a nagy csapatban is, hisz harcosságuk olykor nagyon hiányzik a bajnokikon. A magyar és a többséginek mondható szláv játékosaink között nincs összhang a pályán, nemcsak egymás nyelvét nem értik, hanem úgy tűnik, hogy lélekben sincsenek egy hullámhosszon (pontatlanul rosszkor adott labdák, jó pozícióban lévő játékosnak át nem adott passzok, stb.). Az edzőnek itt is lenne némi tanári, pszichológus-csapattréneri feladata. A Robi elengedése szakmailag nem volt túl szerencsés, ellenben gazdaságilag és erkölcsileg teljesen érthető volt. Viszont, ha sürgősen nem sikerül megtalálni a helyettesét, akkor az egyet jelent a tabella élmezőnyétől való végleges leszakadással, ezáltal veszélyeztetve akár egy új főszponzor érkeztét is. Nehogy a végén a „huszonkettes csapdájába” essünk…

A meccsre visszatérve, szurkolásunk átlag alattinak volt mondható. A vendégszurkolók keményebb része a második félidőre érkezett csak meg, mintegy 15 fővel. Az egyenlítést jelentő góljaik után kezdtek némiképp gusztustalanul viselkedni. Egy jórészt a fiataljainkból álló különítmény még a meccs vége előtt el is ment „megnézni őket” a vasútállomás felé vezető úton, akik végül a yardok szoros kísérete után Szombathely irányába távoztak.

Nyíregyházára, talán a fenti okokból kifolyólag is nem mentünk, pedig a legutóbbi találkozónk régen is volt, és jól is sikerült… Az azóta ismerté vált eredmény birtokában sajnos nem bántuk meg.