Az utóbbi években, egyik legkedveltebb helyszíne idegenbeli túráinknak, ahol még soha nem veszítettünk meccset. A Paks elleni buszos túra még nem tisztázott problémái miatt, személyautókkal indultunk el a nem túl nagy távolságú útnak. Néhány út közbeni, immár szokásosnak nevezhetõ megállót beiktatva érkeztünk a mérkõzés elõtt Kaposvárra, ahol a beléptetés után összességében mindenkivel együtt jó 200 fõvel foglalhattuk el a vendégszektort. A meccs viszont hozta az utóbbi néhány hét mélyrepülésének stílusát. Kiváltképp az elsõ félidõben enerváltan, minden elképzelés nélkül játszottunk, így nem lett véletlen, hogy a második félidõre már 2 - 0 -ra ment a hazai csapat. Támadásainkat folyamatosan megbontva, jó kontrajátékkal, a védelmünk és a kapusunk gyermeteg hibáit kihasználva játszottak ellenünk, ami mindenképp változást sürgetett a második játékrészre. Ez részben néhány cserének köszönhetõen meg is valósult, de a legnagyobb hibaként, a korábbi nagy elõnyünket adó szervezett, lehengerlõ, ötletes játék még mindig hiányzott számunkra a lelátón. Waltner végül egy jó fejessel betalált, és amikor végre a kiegyenlítésért küzdhettünk volna, egy a középkezdésbõl furcsa körülmények között megszerzett hazai gól ismét kettõre növelte a különbséget. Reményvesztetté vált ez az este mind a pályán, mind a lelátón. Próbáltuk biztatni játékosainkat, de a szurkolásba egyre több elégedetlen hang is társult… Hazafelé több részre szakadva, egy út menti pizzéria forgalmát rendesen megdobva, idõben érkeztünk. Szerencsére az MTK sem lett gazdagabb túl sok ponttal, így azonos pontszámmal várhatjuk a folytatást, amiben végre megtörhetne már a bennünket sújtó átok. A Kaposváriak természetesen örültek gyõzelmüknek, szervezett szurkolói csoportjukból, létszámuk miatt ettõl függetlenül túl sok nem hallatszott.