Az idõben elkezdõdött szervezést egy korábbi "baleset" majdnem keresztbe húzta, de végül sikerült megfelelõ buszt szereznünk a legtávolabbi túránkhoz. A reggel kb. hat órai találkozó ellenére mindenki frissen, gyorsító és szomjoltó italokkal felszerelkezve érkezett, végül a fél hetes indulásra nagyon komoly brigád jött össze. Sok idegenben rég látott arc is bízott abban, hogy felejthetetlen túrában lesz ismét részük.
Az út rövid megszakításokkal gyorsan telt, a poénok és az anekdoták a helyükön voltak, az italok néhány megállónak köszönhetõen folyamatosan pótlódtak. Több mint harmincan érkeztünk Debrecenbe (sajnos a teltházas busz nem lett meg, minthogy többen indulás elõtt lemondták elfoglaltságaikra hivatkozva a részvételt - lelkük rajta…). A beléptetés után elfoglaltuk a kibõvített (modern tákolmány) szektorunk alsó felét, így a kocsival érkezettekkel együtt már majd ötvenen kezdtünk szurkolásba. A drapik kirakásánál engedélyt kaptunk a pályáról történõ felhelyezésre, amiért köszönet a rendezõségnek, de a tyúkketrec szindróma továbbra is elég nehezen volt megszokható. A hét közbeni sajnálatos események apropóján Puskás Ferenc emlékének egy: "ÖCSI ÖRÖK" feliratú transzparenssel tisztelegtünk. A mérkõzés is természetesen gyászszünettel kezdõdött - nyugodjék békében a legnagyobb magyar focista!!!
A meccs elsõ része teljes áramszünettel indult a pályán kedvenc csapatunkat illetõen, és két potya gól után elszállni látszottak a remények. Szerencsére Gyurika bõdületes bombával tudott válaszolni ellenfelünknek, így a második félidõre ismét a bizakodásé lett a fõszerep. Csapatunk sajnos nem volt teljes, az azóta csak "sörös story" -ként emlegetett dolog miatt, amely a lelátóra számûzte három meghatározó játékosunkat is. A pályán-lévõkön is érezhetõ volt a feszültség, így a kitámadásunknak köszönhetõen a végén még mi kaphattunk ráadásként egy gólt. A debreceniek hozták a szokásos szurkolásukat, a szemközti oldalon helyet foglaló ZTE szimpatizánsok szerint mi is jól nyomtuk a körülményekhez mérten. Évek óta visszatérõ jelenségként, a kapu mögül kiabálgató és hõsködõ néhány "bátor" hazai ismét gerjesztett némi indulatot körünkben, de mire a kijárathoz értünk már a rendõrök védelme miatt nem lehetett õket ismét ténylegesen kérdõre vonni…
A hazaút az eredménytõl függetlenül, a kiváló társaságnak és az elfogyasztott - folyamatosan pótolt italoknak köszönhetõen nagyon vidáman telt, folyamatos tombolás, nótázás kerítette hatalmába a buszt. A dunántúli szakaszon többek már az álommanóval küzdöttek, a balatonföldvári megálló pedig teljesen "CÁPA! CÁPA!" lett, mivel az egyetlen nyitva tartó út menti étterem "õsmagyar" tulajdonosa, inkább szintén a bezárás mellett döntött buszunk megérkezése után.
Éjfél körül érkeztünk a bázisra, ahol további italozással folyt az este, sokan viszont megfáradva a távozásra szavaztak.

Mint ahogy GonoszPetike barátunk meg is jegyezte, az egészhez leginkább csak a mérkõzés kimenetele nem hiányzott, amúgy soha rosszabb túrát!