A
jól sikerült hazai selejtezo után
azonnal elkezdtük szervezni a debreceni túrát.
Két mikrobusz és egy autó vágott
neki a hosszú útnak a reggeli órákban.
Az utazás zökkenomentes volt, idejében
megérkeztünk az ország keleti felébe.
Az óriási lezárások ellenére
viszonylag hamar letettük a kocsikat. A csarnokhoz
közeledve az egyetlen izgalmat a szombathelyiek
jelenléte jelenthette volna. Elég furcsa,
hogy másodosztályú csapatuk egy
országos döntoben játszik, ok pedig
sehol. Az ominózus vasárnapi üzengetéseiket
nem is említve…
A csarnokban mi az egyik kapu mögötti rész
szélét kaptuk. Középen voltak
a REAC-osok ill. az MTK-sok is. Utóbbiak külsoleg
nem képviselték csapatukat. A másik
vége a szombathelyieknek volt fenntartva. A lelátó
legalsó szintje használaton kívül
volt. A két hosszanti lelátón a
ferencvárosiak és a hazaiak tanyáztak.
Az emeleten csak debreceniek voltak. Jól indult
számunkra a torna, a REAC legyozése és
az MTK-REAC meccs után eldönthettük,
hányadik helyen jutunk tovább. Végül
az MTK megverése után elso helyen sikerült.
A másik csoportban kiélezettebb volt a
küzdelem. A két elso osztályú
csapat mellett a Haladás is jó focit nyújtott,
és végül a Fradi-Loki meccs döntötte
el kiesésüket (egy kicsit hazafújt
a spori). Többen közülünk a Halit
akarták az elodöntoben, mondván most
visszavághatunk nekik a tavalyiért, de
sajna a késobbi gyoztes hazaiakkal kellett megmérkozni.
Talán az egyik legjobb meccsen az utolsó
egy percben kétszer is óriásit
hibáztak a fiúk, így kiestünk.
Elkeseredésünkben, na meg a közel 500
km-nek köszönhetoen a kiesés után
egybol hazaindultunk. Így is hajnali 3-ra értünk
haza.
A torna hangulatát elsosorban a ferencvárosi
és debreceni szurkolócsoportok teremtették
meg. A debreceni közönség viszonylag
passzív szemlélo volt, nagyobb lelkesedést
vártunk. A REAC-osok lelkesen kitartottak, még
akkor is, mikor már biztos volt kiesésük.
Mi a meccseinken többnyire szurkoltunk, hangerot
az egyszeru és rövid biztatások jelentettek.
